Éppen csak pitymallott az őszi hajnalon, mikor a hátsókertben, a meresztő hidegbe tétován kilépő kakas épp csak jó reggelt kívánt a világnak, s elindult egy újabb csendes nap Lövétén. Ki munkába, ki egyéb ügyeit intézni indult. No és persze a helyi korcsma törzsvendégei is lassanként indulásra készen álltak.
Ez a reggel mégiscsak más volt mint a a többi, ezen az érdekes tájon. Legalábbis a vendégszoba homályából kilépő idegennek - tehát nekem - bizonyosan. Első, és eleddig utolsó estém is volt ez a faluban.
Előző nap érkeztem Lövétére, s az öreg - ki akkor kocsijára vett - vendéglátással is kínált, s marasztalt éjszakára. Ne indulj el fiam éjnek idejében - mondta. Én pedig elfogadtam a szíves látást.
Másnap hajnalban korán keltem, egyfelől mert ez úgy gondoltam itt így szokás, másfelől pedig el akartam még érni az öreget, mielőtt ismét az erdőbe indulna a korai órán. Öt óra után nem sokkal járhatott az idő, amikor már a tornácos ház ajtajában álltam s kiléptem az udvarra.
Nagytata már kiment az erdőre - hallatszik mögülem, egy fiatal leány hangja. Lassan megfordulok, s egy húsz év és 160 cm körüli, aranyhajú lány áll velem szemben, tele mosollyal. Mint megtudom ő az öreg unokája, s Váradon egyetemista, és - még anyanyelven is - igen nehéz szakot, az automatizálást tanulja éppen. Kicsit még beszélgetünk, s elmondja, hogy milyen nehéz is volt számára az egyetem kezdetben, hiszen még egy kiló kenyeret sem tudott kérni a boltban románul. Mára viszont román társai előtt osztályelső lett az évfolyamban. Most lesz csak másodéves.
Nem volt választás, ezt kellett tanulnom, még ha nehéz is - kell az ösztöndíj, hogy megéljek, s később támogatnom kell majd szüleimet, ahhoz pedig jó fizetés kell. - mondja keményen. Később kiderül, hogy csak látogatóban jár erre: nem e vidékről, hanem Partiumból, az Érmellékről való. Közvetlenül a határ vonalában fekvő városkából.
Ekkor elborzongok, s belegondolok, hogy mi is lett volna ennek a lánynak a története, ha csak néhány méterrel keletebbre húzódik az a határ...
Később még nagyobb a szíven ütés: a kis, törékeny és csodaszép lány keserű szavaiból megtudom: nagyon szeretne, de még sosem járhatott az alig pár kilométerre fekvő Debrecenben, merthogy nincs útlevelére pénze. Meg hát vonatjegyre se nagyon lenne. 2005-öt írunk ekkor, még sehol sincs az Unió, Erdéllyel. Ekkor elszorul a szívem, mert érzem hangjában a keserű tehetetlenség érzését: nem is faggatnám tovább, de ő csak folytatja: Nagytata - tehát az öreg - 1944-ben átszökött Debrecenbe, még a front előtt. S ott fejezte be az iskolát. De aztán hazatért. - mondja.
Ekkor elhatároztam: bármi is az ára, őt elviszem majd Debrecenbe, s meghívom majd magunkhoz is néhány napra: hadd lássa a világ ezen felét is. Nem lehet, hogy épp neki ne adassék meg ez.
Aztán elköszönünk egymástól: megköszönöm a szíves látást, én pedig mielőtt folytatnám utam Udvarhely felé, még körbenézek a faluban.
Már szobám ablakából is az Isten házát amely komoran meredt felém - büszkén és sokat mondón - egyszer s mint a végtelennek üzenve azt, hogy itt bizony él egy nép amely komolyan gondolja itt létét. Nincs is sehol hagymakupolás honfoglaló templom a közelben - nyugtázom mikor körbenézek. Nem hallatszik a megafonból egyetlen oláh liturgia sem.
Aztán megpillantok hirtelen egy csodás obelixet, amit tegnap csak futólag figyeltem meg, a falu központjában: a "magyar világ" emlékét őrzi a mementó oly fennkölten és megkérdőjelezhetetlenül. Így volt, így lesz - áll rajta a székelyhez méltón tömör és kemény monandó. Az első világéges hőseinek állít emléket az oszlop.
A trónörökös pár (Ferenc Ferdinánd és neje, Hohenberg Zsófia) 1914. június 28-i meggyilkolásának híre másnap, 29-én eljutott Lövétére. Rá alig egy hónapra megérkezett az egész hadsereg részleges mozgósításának parancsa is, minek következtében 416 lövétei férfi ment el a háborúba. Úgy tartják a helyiek, hogy leírhatatlan búcsúzások közepette rukkoltak be Székelyudvarhelyre, azzal a tudattal, hogy mire a levelek lehullnak, a háború véget fog érni. Közülük 158-an soha többé nem tértek haza. Ennyi név olvasható a mementón.
Még ténfergek kicsit a faluban, nézem a szép házakat, portákat. Majd a kanyargós uton elindulok, tovább Udvarhely felé lelkemben szép, ám néhol gyötrő élményekkel...
(folytatjuk)
Kép: Major Zoltán Szöveg: (ro) - Erdélyi Képek
Tetszett?
Akkor olvasd el a többi részt is!
A sorozat 1. része itt
A 3. részt itt olvashatod el
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése