A só fontosságát ősidőktől fogva legendák, szokások és mondák rögzítették. Minél hátrább lépünk az időben, az emberi civilizáció kezdetei felé, a só annál ritkább és értékesebb terméknek bizonyult. Mint csereáru és fizetőeszköz, ma is találkozunk vele egyes primitív Afrikai és Ázsiai népeknél.
A
Kárpát-medence sóban gazdag lelőhelyei Erdélyben és Máramarosban
találhatók, ahol már a római időkben számottevő bányaművelés folyt. A Kárpát-medencei kősó kitermelés kezdetét napjainkban megjelenő történelmi munkák egykorúnak feltételezik a rézbányászat megindulásával.
|
A kősóbányászat õsi eredetének bizonyítékai között megemlítik, hogy a máramarosi és erdélyi sókinyerő helyeken kő és bronzkori sóvágó eszközök találhatók. Az idõtartam meghatározói a fémeszközök: bronz esetében 3800 éves, réz tárgy esetében 5-7000 éves kort is valószínűsítenek. Ezek szerint az erdélyi kõsó tervszerû kitermelése i.e. kb. 5000 évre, napjainktól 7000 éves távlatra is tehet.
Sóbányászat és sókereskedelem az Árpád-korban |
A honfoglalás után a magyarság hamarosan kiterjesztette fennhatóságát
az erdélyi sóbányákra, a 13. század elején pedig a máramarosi
sóvölgyekben is virágzó mûvelési ággá vált a magyar sóbányászat. A
sóbányák kezdettõl királyi birtokok voltak. A só kitermelését,
elosztását és értékesítését az államhatalom központilag irányította. A
sómonopólium megszervezésével fonódott össze több vármegye (Kolozs,
Torda, Doboka, Külsõ-, Közép- és Belsõ-Szolnok) kialakulása, amelyek
székhelyeit a sóbányák közelében választották meg, illetve a
vármegyeközpont fontos szerepet kapott a sóelosztásban (pl. Szeged,
Szolnok). Ebben
az idõszakban két útvonalon szállították nyugat felé az erdélyi sót:
egy vízi úton a Maroson Szegedig és a Szalacsi sóúton Szolnokig.
|
Az
Erdélybõl a Maroson leúsztatott só elosztására legalkalmasabb hely
Szeged volt, ahol fontos vízi- és szárazföldi utak találkoztak. Szeged a
sószállító hajók kikötõje és országos sólerakóhely volt. Az erdélyi só
szárazföldi szállítására létrehozták még István idejében „Külsõ-Szolnok"
megyét a Tisza mellett.
A
sóbányák már korán fontos településfejlesztõ tényezõvé váltak. A bányák
körül keletkezett falvak, telepek többsége királyi kiváltságot nyert és
szabad közösségekké alakult, vagy pedig kamarai tulajdonba kerülve
mentesült a magánföldesúri függéstõl. Dés, Kolozs, Szék, Torda egyaránt
sóbányáinak köszönhette városi rangra jutását és gyors fejlõdését.
Hasonlóképpen a máramarosi öt koronaváros: Huszt, Visk, Hosszúmezõ,
Sziget és Técsõ is, melyekben a sóbányászok megtelepedtek.
Metszet a tordai sóbányáról, 1780-ból |
A
sóbányák a középkorba visszanyúló, szigorú munkaszervezéssel dolgoztak.
Minden bánya saját sóhivatallal rendelkezett, melynek élén a bányanagy,
régies nevén kamaraispán állt. A bánya tisztikarának nagyobb részét a
különbözõ ellenõrök alkották. A sóvágóknak már a 15. században is két
csoportját ismerjük: az egyiket posztós sóvágó, a másikat vendégvágó
néven tartják számon a korabeli iratok. Az elõbbiek nemcsak sót, hanem
pénzt és posztót is kaptak munkájukért, míg az utóbbiakat csak sóval
fizették, szálláshelyük is külön volt.
A
sóvágók által kivágott kõsót a millyések, kerekesek rakták bõrtömlõkbe
vagy kosarakba, amit aztán a gépelyesek, a lovak által mûködtetett
felvonószerkezet kezelõi vontattak a napvilágra. Külön sóhordók is
voltak, akik a bányából felhúzott sót pajtákba, épületekbe cipelték. A
felszínre hozott sótömbök számlálását a mágiások végezték.
Feladatkörüknek megfelelõen kontra, ellenõr nevet is kaptak.
|
|
Tordai sóbánya, felvonó |
|
A
torok felett álló bányaépületben helyezték el a lóval mûködtetett
csörls felvonószerkezetet, régi nevén a kerekes millyehajtót. Ehhez
kapcsolódott a kar vastagságú kötélre erõsített kötélkosár vagy
bőrtömlő, amely a bányászok közlekedését és a kivágott só felszínre
emelését egyaránt szolgálta. A kosárszerűen kialakított bőrtömlõt
jobbára bivalybõrbõl készítették. Aknaszlatinán a múlt század elején
medvebőr tömlőket is alkalmaztak.
A
sót a bánya fenekén hasáb alakú, hosszú tömbökben fejtették ki. A
kivágott sógerendát ezután feldarabolták olyan méretûre, hogy az egyes
kockák az elõírt súlynak megfeleljenek.
|
A
19. században 70-100 fontosnak (45-50 kg körülinek) kellett lennie egy
kõsónak. A sóvágó minden egyes kockára csákánnyal rámetszette a saját
jegyét.
A
sófejtésnek egészen más technikáját alkalmazták Székelyföld egyetlen
sóbányájában, Parajdon. Ez tulajdonképpen felszíni mûvelésnek számított,
amit a magasan kiemelkedõ sószikla oldalain végeztek. A felszíni
mûvelés nyomai másutt is elõfordultak, de a munkatechnika egyedül
Parajdon õrzõdött meg, ami a hajdani sóvágás módszerére is fényt vet.
Parajdon az alaksót, a sótömböt nem gerendákban metszették ki, hanem
gömbölyített aljazatú sótesteket vágtak, amit nem daraboltak tovább.
Egyszerû eszközöket használva a sótömböt csak 24220-30 méter mélységig
tudták kifejteni, majd új üreget kezdtek.
A
só értékesítését a kincstár szervezte a sóházak, sóhivatalok hálózata
révén, melyek felvevõ- és árusítóhelyként mûködtek. A sóbányákból az
elosztóhelyekre tengelyen és hajón egyaránt szólították a sót. A
sószállítás már az Árpád-korban jelentõs méreteket öltött, melyet a 13.
század óta társaságokba, céhekbe szervezõdött sószállítók, korabeli
szóhasználat szerint cellérek végeztek.
A
Habsburgok hatalomra jutásáig a sókereskedést kevésbé korlátozták. A só
szabad értékesítéséhez az is nagyban hozzájárult, hogy hajdan minden
polgári, katonai és egyházi tisztségviselőt sóval fizettek, tehát a
sóval azután tetszés szerint rendelkeztek.
|
Parajd, sósziklák |
Az
erdélyi és a máramarosi sóbányák középkori eredetű művelési technikáját
az első világháború után a román államigazgatás újjászervezte. Ekkor
vezették be a robbantásos sókitermelést, aminek következtében a nagy
hagyománnyal rendelkező magyar sóbányászat végleg történelmi emlékké
vált.
Forrás:
Dr. Hahn György: A kõsóbányászat szerepe a Kárpát-medence gazdaságtörténetében.
Domokos Otto (szerk.): Magyar néprajz. III. kötet. Kézmûvesség. Sóbányászat.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése