Atyját, a nemesi származású Kölcsey Pétert, ki álmosdi birtokán gazdálkodott, 1796. augusztus 9-én elvesztvén, édesanyja, Bölöni Ágnes a hat éves fiát Debrecenbe küldte iskolába. Jobb szeme világát gyermekkorában feketehimlő következtében elveszítette.
Mikor Kölcsey anyja, 11 éves korában meghalt, a háztartást Panna néni, a család régi hű cselédje vezette és úgy neki, mint három kisebb testvérének, gondját viselte. Egyébiránt az árva gyermekekre gyámatyjukon, Gulácsy Antal szokoly birtokos nemesen kívül (akit gyámnak a megyei hatóság nevezett ki), Péchy Imre, a kollégium főgondnoka is némi felügyelettel volt.
 |
| Barabás Miklós képe, a legismertebb kép a költőről |
A Debreceni Református Kollégiumban 14 évig tanul.Elvégezvén 1809-ben kollégiumi tanulmányait, Pestre jött fel törvénygyakorlatra, de ügyvédi vizsgára nem jelentkezett; mert miután Horvát Istvánnal, Vitkoviccsal és főleg Szemere Pállal szoros barátságot kötött, egyedül az irodalom lelkesítette; lemondott a hivatalbeli és tanári pályáról, mely utóbbira Debrecenbe meghívták, és Álmosdra (Bihar megye) vonult, ahol kis birtokán gazdálkodva egyedül tanulmányainak élt. Ezek mellett öccseinek gondozása is elfoglalta; majd szerelme tette szívbeteggé, melyből kora lemondással gyógyult ki. 1815-ben testvéreivel megosztozván Csekére (Szatmár megye) költözött. Itt is a gazdaságnak, tanulmányainak és az irodalomnak élt. Levelezett Kazinczyval, Döbrenteyvel és kétszer utazott Pécelre Szemeréhez, ebből egy alkalommal 1814-ben Kazinczyval együtt, valamint 1815-ben is a nyárnak egy részét ott töltötte.
Figyelmet keltett a Mondolatra való Felelet, melyet Szemerével együtt dolgozott ki 1815-ben. Kölcsey ezzel állást foglalt a nyelvújítás mellett és előmozdította sikereit. Kiválólag az irodalmi kritika és esztétika terén működött; Kazinczyval a régi Magyarország ellen küzdött; sorba vette a legnevezetesebb költőket, Csokonait, Kis Jánost és Berzsenyi Dánielt. Véleményét akkor hallatlan szigorúsággal mondta ki, ezért fel is zúdította maga ellen a közvéleményt és az írókat. Ekkor személyes baráti viszonyra lépett Kisfaludy Károllyal és az Aurora-körrel is; különösen Bártfay Lászlóval, Helmeczy Mihállyal, Toldy Ferenccel, Bajza Józseffel, Vörösmarty Mihállyal s Fenyéri Gyulával alakított ki haláláig tartó őszinte baráti kapcsolatot.
1823. január 22-én tisztázta le Hymnus, a' Magyar nép zivataros századaiból című nagy költeményét, amely Erkel Ferenc zenéjével Magyarország nemzeti himnusza lett. (E napot 1989 óta a Magyar kultúra napjaként ünnepeljük. A mű eredeti kéziratát Kölcsey saját kezű aláírásával az Országos Széchényi Könyvtár őrzi.)
Pesten tartózkodása alatt Szemere Pállal 1826-ban megindította az Élet és Literatura c. folyóiratot. 1827 januárjában hazamenetele után csak pár évig maradt csekei magányában, ahol elhunyt öccse családjának ügyei is foglalkoztatták. Az 1829-es tisztújításkor főispánja, báró Vay Miklós őt Szatmármegye tiszteletbeli aljegyzőjévé tette. A Magyar Tudományos Akadémia igazgatósága Pozsonyban 1830. november 17-én a nyelvtudományi osztályban vidéki rendes tagjának nevezte ki.
Nagy Károly tiszti főügyésszel hathatós ébresztője és támasza lett megyéjében a szabadelvű mozgalmaknak, egyszersmind kidolgozója a rendszeres munkálatok feletti véleményeknek, melyek a megye által a kiváltságok védői dacára 1832-ben elfogadva, a következő országgyűlésre utasításul szolgáltak és oly hírre emelkedtek, hogy azokat más megye is sajátjává tette. 1832-ben megyei főjegyzővé, azon év november 6-án pedig országgyűlési követté választották. Pozsonyban 1832. december 19-én foglalta el helyét és a négy kerületi jegyzők egyikévé választatott; számos felirat (latinul) és izenet (magyarul) az ő tollából került ki. Mint szónok, a magyar nyelv ügyében tartott beszéddel tűnt ki először és nem sokára jeles beszédeivel országos hírűvé vált. A parlamenti szónoklatot ő emelte irodalmi s művészi szinvonalra; tőle tanulták ezt el az 1830-as és 1840-es évek szónokai: Deák Ferenc, Kossuth Lajos, Eötvös József és Szemere Bertalan.
 |
| Rátonyi József Kölcsey-szobra Debrecenben, foto: Kozterkep.hu |
Mint politikus, a reformok híve volt; küzdött Erdély és a részek visszacsatolásáért, az alkotmánynak a nép felszabadításával korszerű átalakításáért és a magyar nyelv jogaiért. Követi pályája 1834-ben véget ért, amikor megyéjében a maradiak kerültek felszinre. Búcsúbeszédével Pozsonyban 1835. február 9-én annyira meghatotta a rendeket, hogy az országgyűlés e beszéd után az napra felfüggesztette az ülést és Kossuth erről a napról gyászkeretben küldte szét Országgyűlési Tudósításait. Hazatérte után ismét sikerült neki többséget biztosítani megyéjében a szabadelvű eszméknek. Az akadémiában emlékbeszédeivel, költői dolgozataival, kritikáival újra magára ragadta a közfigyelmet és ezután kizárólag az irodalomnak élt. 1836. november 12-én a Kisfaludy Társaság alapítótagja lett. Utolsó nagy műve, Wesselényi védelme, melyet barátja hűtlenségi pörében készített. Rendkívüli tisztességére és megbecsültségére utalva, Wesselényi így emlékezett meg róla: „Nem közénk való volt”. E nagyszabású, valóban klasszikus politikai vádirat, kimerítette erejét, bélgyulladásba esett.
Halála hirtelen következett be. Egy hivatalos útja alkalmával szekéren utazva viharos zápor érte, meghűlt és egyheti betegeskedés után – a szatmárcsekei református anyakönyv vonatkozó bejegyzésének tanúsága szerint – 1838. augusztus 23-án Szatmárcsekén meghalt. Két napra rá, augusztus 25-én temették tanítással.
A Magyar Tudományos Akadémiában báró Eötvös József tartott fölötte emlékbeszéde
Wikipedia nyomán Aranyfust.com (ro)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése