Sokban a bécsi Hadi és Más Nevezetes Történetek című újságra emlékeztet a Nagyszebenben 1790-ben indult Erdélyi Magyar Hírvivő. E lap, amely a század utolsó évtizedében az egyetlen olyan magyar nyelvű újság volt, amely nem Bécsben jelent meg, létrejöttét szintén a nemesi mozgalomnak köszönhette; miként bécsi laptársa, a Hírvivő is síkraszállt a nemzeti nyelv és kultúra érdekében.
Még megindulásuk is sok hasonló vonással rendelkezett: mindkét újság ugyanis kezdetben főleg a török háború híreinek tudósítója kívánt lenni. „Míg a had fog tartani, addig kiváltképpen a hadi történetek megírásában lesz foglalatos a társaság, de a had elmúltával is fogja hasznos és dicséretes célú munkáját folytatni az olly dolgoknak közre bocsátása által, mellyek a tudományok, ősi törvényeink, a szabad mesterségek, mezei gazdasági és a kereskedés rendjébe tartoznak. Mind ezekhez fog járulni nemzetünk nagyjai viselt dolgainak előadása is” – írták vállalkozásukról.
A magyar nyelvű szebeni lap alapítása ugyanahhoz a Hochmeister Márton nevéhez fűződik, aki 1782-ben a Siebenbürger Zeitungot is megindította, amely 1788 óta – hogy címével is hangsúlyozza az újságok előtérbe került haditudósító szerepét – Kriegsbote címmel jelent meg.
Az erdélyi magyarság újságot igénylő rétegei II. József uralkodása alatt a pozsonyi, majd a bécsi magyar lapokat járatták, ha magyar nyelvű újságot akartak olvasni. Ezeknek a hírlapoknak számos erdélyi előfizetőjük volt. Szacsvay Sándor, majd Pánczél Dániel személyében pedig Erdély újságszerkesztőket is adott első hazai újságjainknak.
Mindez 1790-ben azonban már kevésnek bizonyult, hiszen a távoli városokban kiadott lapok szükségszerűen kevésbé foglalkozhattak az erdélyi politikai és kulturális eseményekkel, és a harctértől is távolabb estek, mint Nagyszeben. Az erdélyi újságolvasóknak ezekre az igényeire gondolva, Hochmeister Márton 1790 januárjában engedélyt kért egy magyar nyelvű újság kiadására. Először csak a Kriegsbote cikkeinek magyarra fordításához járultak hozzá, de Hochmeister ezzel nem érte be, mert arra hivatkozott, hogy az újság lefordítása igen sok időt kívánna, és ez nem is tartana számot megfelelő érdeklődésre. Végül is – az erdélyi főkormányszék támogatásával – az udvari Kancellária 1790. március 4-én engedélyezte az önálló magyar nyelvű újság megindítását, noha a kért személyes kiváltságot megtagadta a szebeni nyomdásztól. Arra is kötelezték Hochmeistert, hogy az újságot rendszeresen és pontosan nyújtsa be a cenzornak, a hadi események híreit pedig a főhadvezérrel is hagyassa jóvá.
Egy hónappal később, április 3-án megjelent az Erdélyi Magyar Hírvivő első száma. A kis alakú, 4 levélből álló – többnyire 2 levélnyi toldalékkal is ellátott – újság eleinte hetenként, majd júliustól kezdve hetenként kétszer jelent meg. Két szerkesztője Fábián Dániel táblai levéltáros és Cserei Elek guberniumi (azaz: kormányszéki) allevéltáros volt. A lap, miként rövid fönnállásának története is mutatja, közel állt az erdélyi guberniumhoz: már megindulását is támogatta; az erdélyi kormányszék átköltözésekor a Hírvivő is áttelepült Kolozsvárra, a Hochmeister ellen indított vizsgálatok idején pedig a gubernium a nyomdász-lapkiadó pártját fogta.
Az erdélyi magyar újság a török háború hírein kívül valóban sok helyi eseményről, mindenekelőtt az erdélyi országgyűlésről és a megyei gyűlésekről is beszámolt. Hírt adott ezen kívül természetesen a nagy országos eseményekről és közölt külföldi híreket is.
Eleinte arra hivatkoztak a szerkesztők, hogy „bizonyos okokra nézve” még csak korlátok, szűk határok közt teljesíthetik programjukat. Az első számokban hírül adták II. József halálát és II. Lipót trónralépését, valamint beszámoltak a korona visszatéréséről. Hírt adtak arról, hogy az erdélyi főkormányszék kinevezte a visszaállított vármegyék új főispánjait, és közölték a kinevezettek névsorát. Olvasható volt a lapban II. Lipótnak az erdélyi guberniumhoz intézett leirata is. Közölték az erdélyi vármegyék gyűléseinek lefolyásával kapcsolatos tudósításokat; kiemelték, hogy az országgyűlés jegyzőkönyve „különös ékes magyarsággal” van írva, ami már csak ezért is megérdemli az olvasását.
A nemzeti nyelv kérdésével sokat foglalkozott a Hírvivő. Úgy látták lapjuk megindításakor, szükséges, hogy a nyelvművelést is programjukba vegyék, mert szükség van további fejlesztésére, jóllehet „valójában csak az eddig való pallérozásában is akármely dolog előadására alkalmatos”.
Az anyanyelvű könyvek szaporítását sürgetik és ettől nem csak az olvasás megkedvelését várják az ifjúság körében, hanem a felvilágosodás terjedését is. Az „anya nyelvünkön írandó könyvek által az ifiuság idein korán megizeli, és kedveli a könyvek olvasását. Amely olvasás megizlelése, ha egyszer, egy nemzetbe meggyökeresedik, semmi kétség azután annak megvilágosodásáról nem lehet”. A nemzeti nyelv használatának bevezetésén kívül – miként Görögék bécsi lapja – a Hírvivő is síkraszállt a tudós társaság létrehozása érdekében is. E társaság feladatát részben abban látták, hogy a hazánkról írt könyveket és általában a jelentős külföldi műveket magyarra fordítsa, s ezáltal „minden hazafinak anyanyelvével nyílt útja legyen a magyar nemzeti megvilágosodásra”. Másrészt minden görög és latin író munkáinak a magyarra fordítását kívánták a társasággal elvégeztetni. Az anyanyelv használatának jelentőségét a kulturális és a tudományos területen túl, a közéletben és a közigazgatásban is hangsúlyozták. „A magyar nyelvnek mind a közigazgatásban, mind pedig az oskolákban léendő törvényes behozatala nélkül nem lehet annak nem csak virágzását, de még csak megmaradását is reménleni” – írták már a Hírvivő 6. számában, A magyar nyelvről címmel írt hosszabb cikkükben. Ebben – a Toldalékba is átterjedő – folytatásban a magyar nyelvhasználat jogáról és kötelességéről szólnak és határozottan fellépnek a latin nyelv ellen, amelynek visszahozása II. József halála után ismét sok helyen megfigyelhető volt.
Az Erdélyi Magyar Hírvivő szerkesztői, hogy tevőlegesen is hozzájáruljanak a közigazgatási nyelv elmagyarosításához, az 5. számban Tiszti nevezetek lajstroma címmel közzétettek egy szójegyzéket. Ebben mintegy száz tisztségviselő latin nevének adták meg a magyar megfelelőjét. Maguk is következetesen már ezeket a magyar kifejezéseket használták lapjukban, de felkérték olvasóikat is arra, hogy tegyék meg észrevételeiket velük kapcsolatban. E hozzájárulások felhasználásával újra ki akarták adni tiszti szótárukat, de tervük nem valósult meg, mert az újság egy éven belül megszűnt. Az erdélyi magyar újság szerkesztői az elsők között ismerték fel, hogy a hivatali nyelv mennyire szegény volt magyar műszókban. Tiszti szótáruk is úttörő volt, amelyet – a szakembereken kívül nyelvtudósok és írók közreműködésével készült – összeállítások egész sora követett a 19. század elején.
Az újság megszűnésének okát pontosan nem tudjuk, de nagyon valószínű, hogy összefüggésben van azokkal a támadásokkal, amelyeket a lap új székhelyén a kiadó ellen indítottak. Amikor ugyanis az erdélyi kormányszéket áthelyezték Nagyszebenből Kolozsvárra, Hochmeister Kolozsvárt is alapított egy nyomdát, és a magyar nyelvű lapja kiadását ott folytatta 1790. december 16-tól, az 58. számtól kezdve. Ebben az évben még négy száma jelent meg, de a kiadó az utolsó számokban a következő évre új előfizetést hirdetett. Ennek ellenére 1791-ben – erről is csak közvetve van tudomásunk, az újságszámok maguk ismeretlenek – mindössze csak három vagy négy szám jelent már meg az újságból.
Az Erdélyi Magyar Hírvivő – melynek elterjedtségéről maguk a szerkesztők nyilatkoztak úgy, hogy Erdélyen kívül Pozsonyban, Budán, Pesten, Kassán, sőt Bécsben és a táborokban is olvasták – hirtelen megszűnése mögött a kolozsvári katolikus és protestáns nyomdáknak Hochmeister, az új versenytárs ellen indított támadása rejlik. Az üzleti féltékenységből kezdett vádaskodásoknak politikai színezetet igyekeztek adni. A nyomdász és lapkiadó ügye – néhány követ feljelentése alapján – először december végén, majd január közepén került az erdélyi országgyűlés elé. Első alkalommal az volt Hochmeister ellen a vád, hogy újságjában a rendek hozzájárulása nélkül közreadta a király feleletét az ország rendjeihez. A nyomdász azt válaszolta a vádra, hogy „privilegizált dicasterialis könyvnyomtató” lévén, csak a főkormányszéknek tartozik felelősséggel. Rövid időn belül, az országgyűlés tizedik ülésén azonban újra vádat emeltek ellene azért, mert az Erdélyi Magyar Hírvivő 1791. 3. számában engedély nélkül és „félreérthető” fordításban tette közzé a királyi leiratokat. Ezért házkutatást tartottak üzletében, és lefoglalták a kifogásolt újságszám 65 példányát. A rendek a nyomdász megbüntetését kívánták, a főkormányszék képviselője viszont megelégedett azzal, hogy a félreérthető részekről a lap következő számában helyesbítés jelenjen meg, mivel az is kiderült, hogy a lapot a cenzúra hozzájárulásával nyomtatta ki. Végül – a rendek megdöbbenésére – miután az ügyet az uralkodóhoz továbbították, II. Lipót február végén kelt levelében nem a kiadó-nyomdászt büntette meg, hanem a rendek eljárását helytelenítette. A rendek tiltakozására azonban az uralkodó később mégis módosította véleményét, és ezzel függ össze bizonyára a Magyar Hírvivő megszűnése.
Forras: Regihirek.hu
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése